Állatcsontok

Az elmúlt évtizedben a leletmentések üteme felgyorsult, így annak a lehetõsége is megnõtt, hogy több szempontból is megvizsgáljuk a római kori aquincumi emberek állatokhoz való viszonyát. A római társadalom a provinciákban összetett, hierarchikus és sokféle etnikumú volt, ezt tükrözik az állatcsontok, a belõlük készült eszközök és ékszerek is. Az állatfajok arányát és a levágásuk módjait megvizsgálva megállapíthatjuk, hogy az Aquincum területén elhelyezkedõ falvakban a helyi romanizált kelta lakosság az állatokat a falvakba bevitte, hogy azokat a helyi hagyományok szerint ott öljék le, vágják le és dolgozzák fel. Ezzel szemben a városlakók egy központosított húsfeldolgozó rendszert használtak, melyben az állatokat a lakott területektõl távol ölték le, a húsfeldolgozást és a további darabolást pedig hentesek végezték, hogy aztán a húst a város macellumában, a húspiacon értékesítsék.
Míg a hús és a bõr legfõképpen házi állatokból (közel 99%) származott, a fogyasztásra szánt marha-, birka-, kecske-, disznó- és csirkehús aránya a különféle etnikai csoportoknál más és más volt. Ez valószínûleg az étkezési szokásokkal volt összefüggésben. Így lehetséges, hogy Aquincumban a disznócsont-maradványok aránya általában kisebb, mint ahogy azt várnák a Római Birodalom más városaiban ugyanezen idõszakban. Lehetséges, hogy ez azzal állt összefüggésben, hogy sok katona jött Aquincumba a keleti provinciákból, ahol disznófogyasztási tilalom lehetett. A háziállatok között szerepelt még a kutya, macska, nyúl, ló, szamár, öszvér, csirke és liba. Halat, fõként pontyféléket, is ettek, bár ezek halászatból is származhattak.
A szegényebb társadalmi rétegek valószínûleg kevesebb húst ettek. A csontokból tudjuk, hogy az öregebb állatok húsát ették, melyeket munkára fogható koruk után a piacra vittek levágni. A gazdagabb vevõk megengedhették maguknak a borjú-, bárány- és malachúst - sõt az osztrigát és a madárnyelvet is.
Kutyát és lovat nem ettek. Kisméretû, görbelábú ölebeket és farkaskutya méretû vadász- és õrkutyákat tenyésztettek. Csontjaikat a római városokban elszórva találhatjuk. A megrágott csontok hiánya viszont azt jelzi, hogy a városokban nem kóborolhattak szabadon. Ezzel szemben az õslakók falvaiban szabadon turkálhattak a háztartási hulladékban. Lócsontokat ritkán találunk a városokban, bár ezeket rendszeresen használhatták eszközként illetve ékszerként. Tudjuk, hogy a ló a katonatisztek magas rangot kifejezõ állata volt. Öszvér- és szamárcsontot gyakran találhatunk a katonai építmények és villa gazdaságok hulladékgyûjtõiben, ahol fontos teherhordó állatok voltak.
A csontokon található sérülésekbõl tudjuk, hogy igavonó állatként is használták õket. Tehén, juh és kecske tejtermékeket bizonyára fogyasztottak. A gyapjú fontos másodlagos terméke volt a juhnak, bár Aquincum környékén a gyapjútermékeket fõként helyi felhasználásra készítették.
Más a helyzet az erõdökben és az azok körül épült falvakban. A hús feldarabolása arra enged következtetni, hogy a katonák élelme az állandó gabona termékeken kívül, fõleg télen, szárított és füstölt húsból állt. Vadállatokat, köztük szarvast, vaddisznót és halat az unalmas étrend változatosabbá tételére ettek.
A további kutatások szeretnének fényt deríteni az állatok húsának és igavonó erejének, illetve bõrének, izomerejének, csontjának és szarvának hasznára, ragaszóanyagként való hasznosítására. Tudni szeretnénk, hogy az állatok szerepe hogyan változott Aquincum 400 éve alatt, valamint, hogy a különféle népek hogyan használták õket.
Alice M. Choyke