Az Óbudai sziget északi csúcsával szemközt fekvõ, forrásokban és vízlevezetõ árkokban gazdag területen az 1. század végérõl és a 2. század elejérõl származnak az elsõ településnyomok. A kezdetben falusias szerkezetû település fából és agyagból készült építményeit a 2. században váltották fel a kõépületek. A település szerkezetét ekkor már a tudatos városrendezési elvek alakították. A város Hadrianus uralkodása idején (feltehetõen 124 körül) municipium rangot kapott, s ettõl kezdve önálló közigazgatási egységként mûködött. Septimius Severus uralkodása idején (194-ben) colonia rangot kap a város. Ezt követõen, a 2.-3. század fordulóján, érte el a város legnagyobb kiterjedését, lakóinak száma 10-12000-re becsülhetõ. A 4. század második felétõl kezdõdõen fokozatosan csökkent a polgárváros lakóinak száma, s az 5. század elejérõl csak szórványos adatok tanúskodnak az épületek használatáról.
Bár a római kor négy évszázada alatt a polgári városrész településszerkezete, kiterjedése folyamatosan változott, jellegzetes építészeti elemei - a vízvezeték pillérek, az amfiteátrum és a városfal négyszöge - mindvégig a felszínen nyomon követhetõk voltak, s a mai városképnek is meghatározó elemei maradtak.
Az aquincumi polgárváros kb. egyharmadát mutatja be a múzeum körül elterülõ régészeti park. A jelenleg látható alaprajzok zömmel a 2-3. század fordulójának állapotát tükrözik.
Az észak-déli és a kelet-nyugati fõútvonalak keresztezõdésénél található a város fóruma, amelynek viszonylag kis mérete a helyi adottságokhoz és lehetõségekhez igazodott. A fórum körzetéhez tartozott a császárkultusz szentélye, a basilica, a nagy közfürdõ és a tabernasor.
A fõúttól távolabb, a város délkeleti és északi részében kézmûves lakások, mûhelyek (kelmefestõ, bronzöntõ) helyezkedtek el. A zajos fõútvonalaktól távolabb jómódú polgárok, városi tisztségviselõk díszes lakóházai épültek, háziszentéllyel, magánfürdõvel. A várost ipari övezet vette körül. A fõútvonalak és a Duna viziútja mentén fazekas üzemek mûködtek.
A 3. századtól kezdõdõen a dunai összeköttetést jelentõ kelet-nyugati fõút egyre forgalmasabbá vált, mutatva az egyre növekvõ kereskedelmet. Ekkor épült a húspiac (macellum) is. A korábbi lazább szerkezetû beépítést egy sûrûbb, nagyobb népsûrûségre utaló beépítettség váltotta fel.
A 4. században a védmûveken végrehajtott nagyobb és a lakóépületek egyikén-másikán elvégzett kisebb javítások mellett egy ókeresztény bazilika volt szinte az egyetlen új építmény, amellyel a polgárváros rendelkezett.

Polgárvárosi amfiteátrum

Aquincum két amfiteátruma közül a kisebbik, az un. polgárvárosi amfiteátrum a város északi falán kívül helyezkedik el.
A 2. század közepén már mûködõ építményt a 3. század folyamán többször felújították. Szerkezete alapján a szinte köralaprajzú, 86,5 x 75,5m tengelyméretû épület a földamfiteátrumok körébe sorolható. Ennél a típusnál a lelátást biztosító rézsût két gyûrûfal közé döngölt földbõl alakították ki. Erre kerültek a lelátó kõpadjai, melyek közül néhányba a páholy egykori tulajdonosának nevét is belevésték. A részben fedett lelátókra külsõ rámpán juthatott a mintegy 6-7000 fõnyi közönség, s innen szemlélhette az arénában folyó küzdelmet. Az arénát, melybe a kelet-nyugati tengelyben kialakított két kapun lehetett bejutni, 3 méter magas pódiumfal vette körbe.
Az amfiteatrumban különféle sportversenyeket és állathajszákkal vegyes gladiátorküzdelmeket rendeztek. Mivel ennek az épületnek volt a városban a legnagyobb befogadóképessége, komolyabb jelentõségû közügyekhez is használták. Itt tartották a politikai gyûléseket, a városi ünnepségeket, a császár látogatása alkalmával sorra kerülõ beszédeket.
Az amfiteátrum mellett emelkedett a gladiátorlaktanya, ahol a népszerû küzdelmek bajvívóit képezték ki és gyakorlatoztatták. Kõkerítéssel határolt udvarát és a térség közepén álló tornyát ma föld fedi.
A nyugati kapu déli oldalán az amfiteátrumi játékok istennõjének, Nemesisnek állítottak szentélyt. A szentély feltárása során innen került elõ az istennõ szobrocskájának töredéke, valamint több feliratos oltárkõ.

A jelenlegi Római Strandfürdõ területén ma is mûködõ gyógyvizû források táplálták a római kori Budapest egyik legnagyszerûbb ipari és technikai létesítményét a vízvezetéket. Ez szolgáltatta a folyóvizet nemcsak a polgárváros, de egyes idõszakokban a legiotábor és a katonaváros lakói számára is.
A vízvezeték rendszer kiindulópontja egy, a nympháknak szentelt liget volt, ahol a felszínre törõ források (eddig 14 forrást ismerünk) fölé cölöpökön álló kútházakat emeltek a 2. század elején. A forrásvizet terrakotta edényekben fogták fel és kivezetõ csatornákon keresztül medencékbe juttatták. A területrõl származó oltárkövek tanúskodnak a vizet fakasztó, gyógyító és oltalmazó istenségeknek bemutatott áldozatokról.
A forrásokból összegyûjtött vizet boltívekkel összekötött, pilléreken nyugvó föld feletti vízvezetõ rendszerbe nyomták, ahol a rendszer enyhe lejtése biztosította a folyamatos áramlást. A vízvezeték déli irányban a polgárváros északi kapuja mellett lépett a városba, s a városon belüli több mint 200 méteres szakasz után a déli városfalat átlépve vezetett tovább a katonaváros irányába.
A mintegy 5 km hosszú aquaeductus kb. 1-2o -os lejtéssel szállította a vizet. A vízvétel a különbözõ szakaszokon a vízvezeték mellé épült elosztó és tárolótartályokból történhetett.
A vízvezeték mûködtetése szervezett hátteret igényelt, ezért a római uralom felbomlásával együtt, a 4. század végétõl a vízvezeték rendszeres mûködése megszûnt.
Középkori forrásokban, oklevelekben még említik, metszeteken ábrázolják.
A pillérek maradványai az Aquncumi Múzeumtól északra lévõ parkban láthatók, az aquaeductus helyreállított szakasza a Szentendrei út K-i felén Aquincum és Kaszásdûlõ között tekinthetõ meg.

A legiotábornak a Dunára, vagyis az ellenség felé nézõ oldalán volt a tulajdonképpeni fõkapuja. A via praetoria innen vezetett a táborközpontba, a principia épületéhez.
A porta praetoria ma ismert formájában a 3. század második felében épült. A háromnyílású kapuépítményt kétoldalt egy-egy emeletes, köralapozású, nyolcszögletû torony fogta közre. A boltozott átjárók közül a középsõ a kocsiforgalom, a két szélsõ a gyalogosok számára készült. Az északi átjáró boltívét a megmaradt faragott kövek alapján rekonstruálták s alakos zárókövét is visszaépítették. A kivezetõ kocsiút közepén mészkõlapokkal fedett szennyvízcsatorna vezetett a Duna felé. A porta praetoria felõl lehetett megközelíteni a Dunán átvezetõ hidat, amely a legiotábor és a pesti oldalon levõ Transaquincum nevû hídfõállás között teremtett összeköttetést.
A kapu maradványai a Kórház utca 7. sz. elõtti romkertben tekinthetõk meg.

A polgárváros legkésõbb a 2. század elsõ felétõl városfallal volt megerõsítve. A 160 cm széles pártázott koronával ellátott városfalat kívül kettõs vizesárok, belül az õrség körüljárását segítõ földtöltés kísérte. Az árkokkal védett, a nyugati oldalon tornyokkal erõsített, a négy égtáj felé kapukkal áttört fal nyomvonala a római kor négy évszázada alatt sokszor módosult.
Az északi kapunál lévõ városfalrészlet és a városfalat kísérõ vizesárok ill. a városfalat e ponton keresztezõ vízvezeték csatornája megtekinthetõ.
A kaputornyok erõs alapjára épült a késõközépkorban egy lõpormalom, melynek falai közt nyílt meg 1888-ban az aquincumi ásatások leleteibõl összeállított helyszíni kiállítás. A kaputornyok maradványai jelenleg nem láthatók.

A porta principalis dextra itt helyreállított formájában a 2. század második felében épült. Az emeletes, négyszögletes kaputornyok két, egyenként 3,5 m széles kapunyílást fognak közre. Az építményen többször végeztek kisebb javításokat, átépítéseket. A kapu használatának utolsó idejében a 4. század elején a keleti kapunyílást elfalazták, s csak a nyugati átjárón keresztül közlekedtek.
A kapun bevezetõ oszlopsorral szegélyezett út, a via principalis, a tábor észak-déli fõútja, a tábor központi épületéhez, a principiához vezetett. Két oldaláról taberna-k (boltsor) nyíltak. A tebernasor mögött a legio 1. corhors-ának a laktanyái állottak, keleti oldalán pedig a táborparancsnok helyettesének, a senatori rangú tribunus laticlaviusnak a lakóháza.
A déli táborfal helyreállított szakasza és a déli táborkapu rekonstruált maradványai a Flórián téri aluljáró délnyugati kijáratánál kialakított romkertben tekinthetõk meg.

Aquincum elsõ régészeti feltárásán 1778-ban a legiótábor közfürdõjének egy terme került napvilágra. A kutatást vezetõ Schönvisner István eredményeit még a feltárás évében "De Ruderibus Caldariique Romani" címen közölte. A fürdõrészt rövidesen a feltárás után védõépületben mutatták be a nagyközönségnek.
Az aquincumi legio fürdõjét ma már csaknem teljes mértékben ismerjük. A tábor két fõútjának keresztezõdésében állott a monumentális, 120 x 140 m-es épület. Fõbejáratai is e fõutcákról nyíltak. Az épületet a 2. században emelték, majd többször átépítették. Latin elnevezését is egy Kr.u. 268-ból származó újjáépítési feliratról ismerjük.
Tornacsarnok (palaestra), hideg, langyos és forróvizû medencék, fürdõkádak, izzasztókamra és tágas, padlófûtéssel ellátott termek szolgálták a katonák felfrissülését. Itt bõséges lehetõségük nyílt a testgyakorlásra, és a tisztálkodásra.
A Thermae Maiores romjai az aluljáróból nyíló Fürdõ Múzeumban tekinthetõk meg.

A legionariusok szálláshelyei jóval egyszerûbbek voltak, mint a centurioké. Az egyes centuriák (századok) egy-egy keskenyebb utca két oldalán lévõ, egymással szembenézõ önálló kaszárnyaépületet foglaltak el. Az utcára nyíló oszlopos verandáról 13-13, elõtérbõl és hálókamrából álló szálláshely nyílt. Az elõtérben a fegyvereket tartották, a kb. 16. m2 alapterületû hálókamrákban általában 8-8 fõ aludt.
A Vöröskereszt utcában végzett feltárások során néhány háló - és fegyverkamra valamint az oszlopos veranda és út részletei kerültek elõ. Az épületet a 2. században építették, többször renoválták, majd a 4. században alapvetõen átalakították. A késõrómai legiotábor megépülte után az egykori kaszárnyák fölé apszisos záródású csarnoképületet emeltek, amely minden bizonnyal középület - esetleg szentély - lehetett.
Az épület fölé a 13. században ferences templom és kolostor épült.
Az itt talált római oszlopfõ másolata hívja fel a járókelõk figyelmét a romokra.

A helytartóság természetesen nem csak a helytartói palota egyetlen reprezentatív épületébõl állott, hanem ide sorolhatók mindazok a díszes paloták, fürdõk, szentélyek és gazdag lakóházak, amelyek a Dunaág óbudai oldalán a helytartói palotával szemközt, az egykori katonaváros északkeleti és északi sávjában sorakoztak. A közigazgatási negyed épületei adtak otthont a tartomány igazgatására szolgáló hivataloknak és itt voltak a magasrangú tisztviselõk lakóházai is, melyek egyike a Meggyfa utcában lévõ ún. Hercules-villa.
Az épület központi magja a 2. század elsõ felében épülhetett. A 3. század elején, amikor valószínûleg a hivatalos reprezentáció nagy része is átkerült a katonaváros "tiszti házaiba", az épületet kibõvítették, padlófûtéssel látták el, a padlókat mozaikkal burkolták.
Három egymásba nyíló lakószobában a mozaikpadlók egy része beszakadt a szobák alatt húzódó fûtõcsatornába. A két délebbi helyiségben csak a helyi, pannoniai mûhelyben készült geometrikus díszítésû keretmotívum részletei maradtak meg, a harmadikban viszont épen maradt a középmezõ - embléma - nagyobbik fele, mely Héraklész és Nesszosz kentaur párviadalát ábrázolja. Ez az embléma valószínûleg egy alexandriai mozaikmûhely alkotása, és nem csak Aquincumban, de egész Pannoniában eddig az egyetlen import darab.
A tablinum padlója vidám, mámoros dionysosi thiasost jelenített meg, az épen maradt részleten Amor kínálja szõlõfürttel a felé tartó nõsténytigrist.
A különálló fürdõépületet itt is mozaikkal ékesítették. Majdnem épen maradt meg az apodyteriumot burkoló mozaik, mely ökölvívó párt ábrázol, a gyõztes, izmait megfeszítve, diadalmas testtartással áll, míg kiütött ellenfele vérzõ fejjel már földre rogyott.
A falakat freskók díszítették. Néhány jellemzõ motívum rekonstrukciója a tablinum védõépületében került bemutatásra.
A romok fölé emelt múzeum 1967- óta látogatható.

A 360 táján épült háromkaréjos ókeresztény sírkápolna (cella trichora), s a katonaváros korábbi többperiódusú (2-3. századi) épületmaradványai láthatók a Körte utca - Hunor utca- Raktár utca sarkán. Ezek az épületek a mai Hunor utcát megelõzõ római útra nyíltak. A mai Vörösvári út a tábor Ny-i kapuján (porta decumana) kivezetõ út továbbélése, ezzel párhuzamos a tábor ÉNy-i sarkából kiinduló út - a mai Hunor utca.

A katonaváros déli felében a Táborvárosi Múzeum területén feltárt épületrészletek kerültek bemutatásra.
A 2 század elején épült és a 2-3. század folyamán többszörösen megújított épülettömb keleti fele klasszikus mintát követ, a nyugati rész valószínûleg egy fogadó - deversorium - lehetett.
A kismúzeum technikai okokból átmenetileg nem látogatható.
Az épületbõl elõkerült és restaurált vadászjelenetet ábrázoló falfestmény a Budavári palota állandó kiállításán látható.

A katonaváros fejlõdéséhez nagymértékben hozzájárult, hogy 106-tól, a tartomány kettéosztásától kezdve Aquincum az újonnan létesített Pannonia Inferior fõvárosa, a helytartó, a legatus Augusti székhelye volt. Megépült a mai Hajógyári szigeten a helytartói palota, mely a canabae északkeleti csücskében, a barbaricummal közvetlenül szemben, már elhelyezésével is Róma hatalmát és monumentalitását hivatott demonstrálni A helytartó falfestményekkel és mozaikpadlókkal díszített palotáját a mai Hajógyári szigeten tárták fel, majd a visszatemetett romok fölött egészen a 90-es évek kezdetéig a hajógyár mûködött.
A fallal övezett palota magába foglalta a császári legatus (helytartó) lakhelyét, a reprezentációs termeket, a gazdasági helyiségeket és a raktárakat. A palota a canabae keleti szélén, a Kis-Duna túlsó partján emelkedik, s valószínûleg híd kötötte össze a szárazfölddel, a mai Óbudával. A feltárások során három fõ építési periódust figyeltek meg. A legkorábbi épületek a 2. század elejérõl származnak, amikor a késõbbi császár, Hadrianus volt Alsó Pannonia elsõ helytartója. A legnagyobb építkezések a 2. század végén és a 3. században folytak. A 3. század utolsó harmadában, a Duna vízállásának megemelkedése miatt, a palotát kénytelenek voltak elhagyni.
A keleti szárnyon helyezkedtek el a reprezentációs helyiségek, középen a fogadóteremmel, melynek két oldalán szimmetrikus elrendezésben követték egymást a padlófûtéssel ellátott helyiségek. Ezen az oldalon állt a 75 m. széles, porticusos palota fõhomlokzata, amelynek elsõ emeletén egy oszlopos folyosó futott. E homlokzat saroktornyai a belsõ kikötõre néztek. A palota északi traktusában voltak a lakószobák és egy fürdõlétesítmény víztoronnyal. A déli traktusban voltak a kiszolgáló helyiségek és a raktárak.
A belsõ udvar közepén volt a császárkultusz szentélye. Innen került napvilágra az a töredékes császárszobor, mely ma az Aquincumi Múzeum állandó kiállításán látható, valamint az udvar déli oldalán elhelyezkedõ másik szentélybõl a helytartók által állított oltárkövek. A helytartói palota pompáját nem csupán a nagyvonalú építészeti koncepciója mutatja, hanem a belsõ kiképzés luxusa is. Nem csak a fogadótermek voltak díszes mozaikpadozattal díszítve, hanem a helytartói lakosztály illemhelye is. A változatos falfestményekkel díszített falak belmagasságát az ásatási megfigyelések alapján 3,5 - 4 méterre rekonstruálták. A belsõ udvar építészeti képéhez tartozott egy vízköpõ delfinnel ellátott kút és egy márvány kratér is. A kút rekonstruált, mûködõ másolata az Aquincumi rommezõn, a kratér kiegészített másolata valamint a helytartói palota helyiségeibõl kiemelt mozaikok az Aquincumi Múzeum kiállításán láthatók.

A helytartói palota feltárásának és bemutatásának sorsa a tulajdonviszonyok változása miatt egyelőre bizonytalan. Az elkészült szabályozási tervhez a BTM Aquincumi Múzeuma az alábbi szakvéleményt adta.

A Budapesti Történeti Múzeum Aquincumi Múzeumának kiegészítő véleménye a Hajógyár szigeti KSZT-hez, 2006. április 25-én.

A katonavárosi amfiteátrum elliptikus formát mutat és egy természetes, már a római korban meglévõ mélyedés felhasználásával alakult ki. A legújabb ásatások eredményei alapján ezt a természetes mélyedést a legio már az 1. századtól katonai gyakorlótérnek használhatta.
Az Aquincumi Múzeum kõtárában lévõ építési felirat szerint Antoninus Pius császár uralkodása alatt, Kr.u. 145 táján építette át kõbe a legio II Adiutrix mûszaki alakulata.
A lelátó külsõ falainak hossztengelye 131,8 m, kereszttengelye 108,4 m. Az ÉK - DNy irányú hossztengely vonalában fekszik a két fõkapu. A rövidebb tengely két végpontjában egy-egy állatketrec - carcer - foglal helyet. Nemesis istennõ szentélyében feliratos oltárkövek álltak.
Mint a többi dunavidéki körszínház, a katonavárosi is a földamfiteátrumok csoportjába tartozik. A nézõtér az arena körül emelt földtömegen helyezkedett el. Mindössze a huszonnégy U alakú falrész és a "podiumfal" épült kõbõl. A 10-13 ezer nézõ befogadására alkalmas amfiteátrum nézõterét boltozott lépcsõsoron lehetett megközelíteni.

Másik u.n. ellenerõd Transaquincum, amely a legiotáborral és a helytartói palotával szemközti pesti Dunaparton állott. A 76 x 78 m alapterületû erõdtõl híd vezetett a budai oldal felé. A ma már nem látható építmény a Dagály utcai sportpályák területére esik.

Contra Aquincum erõdje, amelyet a mai Erzsébet híd pesti hídfõjénél tártak fel, az átkelõhely biztosítására létesült. A 86 x 84 m alapterületû patkóalakú tornyokkal megerõsített rombikus formájú erõd 294-ben épülhetett, de a helyén már a 2. században egy nagyobb kiterjedésû erõdítmény állott. Északi falának egy szakasza és két tornya a helyszínen konzerválva megtekinthetõ.

Budapest területén a kelta-eraviscus törzs lakott, központi településük a Gellérthegy déli lejtõjén húzódott. Az 1. század elsõ felében a római kormányzat politikai megfontolásból az eraviscusok egyik részét a mai Óbudára, másik részét az albertfalvi síkságra telepítette.
A telep római kori nevét nem ismerjük. A római korban Albertfalva területe Aquincum és Nagytétény (Campona) között, mint a Birodalom pannoniai határszakaszának egyik fontos tábora, jelentõs stratégiai szerepet töltött be. A budai szakaszt a 90-es évekig három lovasalakulat õrízte (Óbudán, a Bem téren és Albertfalván állomásoztak). Az albertfalvi síkságon a kr.u. 1. század közepén épült elõször katonai tábor.
Az albertfalvi segédcsapat (auxiliaris) tábor 500 fõbõl álló lovasegység tartózkodására volt alkalmas. Palánktábor volt, tornyokkal és kettõs sáncárokkal látták el. A Duna pesti oldalán élõ szarmaták támadásai miatt a tábor többször elpusztult, ám mindig újraépült. Az eredetileg föld-fa szerkezetû tábort 106 után, Traianus alatt kõtáborrá alakították át és területét magnagyobbították, mert egy lovasezred került ide.
Az új tábor területe 190 x 210 méter volt. 178-ban az épületek ismét megrongálódtak, de a 2. század végén még helyreállították õket. A 259-260-as években egy nagyobb barbár betörés során a tábor és környéke leégett. Többé nem is épült újjá.
Az albertfalvi auxiliaris tábor körüli lakótelep (vicus) 720.000 négyzetméternyi területet foglal el. Aquincum után ez a legnagyobb összefüggõ római település Budapest területén. Az 1. században vályogfalas házakban, lakógödrökben, gerendavázas épületekben laktak. A tábortól nyugatra az u.n. HILARUS mester nevéhez köthetõ fazekasmûhelyt, ipari mûhelyeket tártak fel, (tímár, fémfeldolgozó mûhelyek) gazdasági jellegû épületrészek és egy útállomás maradványaival együtt. A tábortól délre, légfûtéses, több helyiséges, középfolyosóval ellátott tornácos lakóépületek álltak. A lovasság az albertfalvi tábor és telep mellé temetkezett. Faragott sírköveket, szobrokat is ismerünk Albertfalváról.
Az albertfalvi tábor és település maradványait helyenként részleges falkonzerválással látták el, - de itt mûemléki helyreállításra még nem került sor.

Domitianus császár uralkodása alatt építette az elsõ palánkszerkezetû katonai tábort az Aquincumból idehelyezett lovascsapat, az ala I Tungrorum Frontoniana. Ezt a tábort a 2. század elsõ harmadában 178 x 200 m alapterületû kõerõd váltotta fel. Falait két-két torony erõsítette, kívülrõl hármas árok övezte. Feltárták a principiát és még néhány egyéb épület részleteit. Nagyobb átépítésre csak a 333. évi szarmata pusztítás után került sor, amikor legyezõalakú saroktornyokat kapott, s két oldalkapuját patkó alakú tornyokkal elfalazták. A castellumot az 5. században is használták a leletek tanúsága szerint. A tábor körüli vicus militaris a mai Nagytétény település alatt fekszik.
Kiemelkedõ lelete egy dombormûves Mithras kultusztábla.
Szabadban megtekinthetõ maradványai a porta principalis sinistra és a porta praetoria vagyis a keleti és déli táborkapu.