„Mondja, Marha, mért oly bús?”
Az áldozati barmok viszontagságos élete és könnyű halála
Marcus Aurelius császárról (161–180) följegyezték, hogy katonai győzelmei után (amelyből pályafutása során akadt néhány) tömegesen áldozott fel fehérszőrű marhákat az isteneknek. A fajta maradéka ezért az uralkodót az alábbi időmértékes szösszenetben volt kénytelen figyelmeztetni közelgő végórájára:
„Hószínű marhák népe köszöntjük Marcust, a császárt.
Még egy ilyen diadal, s akkor annyi nekünk.”
A fehérszínű marhák által felkért, görög nyelven alkotó költőóriás nevét a kollektív emlékezet sajnos nem őrizte meg, így rá több szót nem is vesztegetünk. A küszöbönálló kihalásukról finoman eltúlzott képet festő szarvasmarhákról ellenben igen.
A rómaiak marhatenyésztése kezdettől fogva azt az egyetlen célt szolgálta, hogy igavonó barmokkal lássa el a mezőgazdaságot, amely oly mértékben igényelte az állatok munkaerejét, hogy elképzelhetetlen luxusnak tűnt volna szarvasmarhákat csupán a tejükért vagy a húsukért tenyészteni. (Valamirevaló római a friss tejfogyasztás visszataszító szokását különben is meghagyta a barbároknak, legkedveltebb sajtjait is inkább juh- vagy kecsketejből készítette.) Nem csoda tehát, ha Róma korai történetében a szarvasmarhák szinte „szent tehénnek” számítottak, amelyek megöléséért halálbüntetést vagy száműzetést irányzott elő a törvényalkotás. (Legalábbis amíg az igavonók aktív szolgálatot láttak el, Cato egy utalása ugyanis úgy is értelmezhető, hogy a fenti tabu a vén marhákra már nem vonatkozott.)
Az életerős szarvasmarhák leölésének egyetlen elfogadható, minősített esete az áldozatbemutatás volt, amelynek a római állam vallási ünnepségein (sacra publica) főszerep jutott, lett légyen szó istenek kiengeszteléséről, közhivatalokba történő kinevezésekről vagy háborús győzelmek megünnepléséről. Az áldozati rítus a magánvallásosságban is a gyakorlat részét képezte, ott nevezetes események, évfordulók megünnepléséhez, vallási fogadalmak beváltásához kapcsolódott (sacra privata). A köz- és magánszféra rítusai közötti különbség leginkább abban volt tetten érhető, hogy amíg az előbbi költségei az állami büdzsét terhelték, utóbbit az adott közösség saját zsebéből volt kénytelen fedezni, ami a felajánlott áldozati ajándék értékében és mennyiségében is megmutatkozott. Az istenségeknek felajánlott áldozat az anyagi lehetőségek függvényében lehetett kultúrnövény, vadvirág, sütike, tömjén, pénzérme, akár kisebb háziállat is, de legértékesebbnek a haszonállatok – juhok, kecskék, disznók és mindenekfelett a szarvasmarhák – számítottak.
Az állatáldozat–bemutatások (legyen szó állami vagy magánszféráról) Prométheus titán emberbaráti közbenjárása óta menthetetlenül húsfaló bankettekbe torkollottak. Az ősi szabály szerint a megtisztelt istenségnek jártak a belsőségek – szív, tüdő, máj, epehólyag és a különféle hártyák –, a résztvevőknek pedig a színhús maradt (már ha a rendező nem volt olyan smucig alak, hogy inkább a henteseknek adja el az árut).
Egy szarvasmarhánál csak több szarvasmarha képviselhetett magasabb értéket. Természetesen áldozati célra nem minden példány felelt meg, a kiválasztást gondos vizsgálat előzte meg. Az áldozati állatnak tökéletesen egészségesnek, sérülésektől, defektusoktól mentesnek kellett lennie kívül–belül. (Porphyrius, 3. századi újplatonista filozófus meg is vádolta a rómaiakat, hogy az áldozatok kiválasztásánál nem az istenek érdekeit, hanem saját gyomruk preferenciáit tartják szem előtt: szándékosan a fiatalabb, omlós húsú példányokat szemelik ki. Pedig nincs abban semmi rossz: elvégre nekik kellett a szertartás után felfalniuk az istenségek maradékát.) A szőrszín sem volt mellékes kérdés. Az alvilági istenségeknek fekete állatokat kellett áldozni, az égilakóknak viszont – és ők számítottak gyakoribb címzettnek – csak a hófehér szín felelt meg. A piszkosfehérek, törtfehérek, világosszürkék vagy krémszínűek nem jöhettek számításba. A fehér szín olyannyira alapfeltétel volt, hogy ha végképp nem akadt megfelelő szőrzetű állat, a szabályok lehetővé tették a más színűek fehér agyaggal történő bevonását is.
A tudatos tenyésztésnek, fajtanemesítésnek köszönhetően Italia élen járt a nagytestű, fehér színű marhák nevelésében. Columella az umbriai szarvasmarhákat emeli ki, mint különösen nagytestű és fehérszőrű jószágokat. Vergilius az umbriai Clitumnus folyó kapcsán elárulja nekünk, hogy a katonai győzelmek megünneplésére feláldozandó példányok a parton legelésző fehér marhák közül kerülnek ki. Propertius, az elégiaköltő szerint ez nem véletlenül alakult így, a Clitumnus folyó vize ugyanis fehérítő hatással van a testszőrzetre. (Ennek a kijelentésnek azért ne dőljünk be!)
A feláldozandó állatok számát nem határozta meg egyetlen szabály sem. Nyilván annyit kellett levágni, amennyit a fogadalomtévő előzetesen megígért az istenség(ek)nek. A magánszférában ez a szám érthető okokból emberléptékű volt. Az állami áldozatbemutatáskor azonban könnyen elszabadulhattak a számok. A 2. pun háború (Kr. e. 218–201) alatt, Q. Fabius Maximus második dictatori kinevezését követően döntés született arról, hogy Iuppiternek 300 ökröt, a többi istenségnek pedig közelebbről meghatározatlan számú, de igen sok fehér ökröt és egyéb jószágot kell áldozni. L. Aemilius Paul(l)us Macedonicus, aki pydnai győzelmével lezárta a 3. makedón háborút (Kr. e. 171–168) diadalmenetében 120, szalagokkal és virágfüzérekkel feldíszített, aranyozott szarvú áldozati ökröt vezettetett fel. C. Iulius Caesar Kr. e. 46-ban tartott diadalmenetét követően 200.000 vendég volt hivatalos az áldozatbemutatás utáni bankettre. A leölt állatok számát nem őrzi forrásmunka, de erre nézvést a vacsorameghívottak számából bizonyos következtetések mégiscsak levonhatók. Titus, a későbbi császár, Jeruzsálem bevételét (70) követően olyan mennyiségű marhát áldozott fel, hogy seregének három napos bankettre volt szüksége a húshegy felzabálására. Traianus császár (98–117) a dákok legyőzéséért megszavazott diadalmenetéhez kapcsolódó áldozatbemutatás során 132 marhát véreztetett ki. Marcus császárnak a fajtakihalás rémét kissé melodramatikusan előrevetítő tevékenységéről már esett szó. A római történelem utolsó, rettegett szarvasmarha–tömeggyilkosának a Hitehagyott (Apostata) II. Iulianus császár (360–363) tekinthető, aki ugyancsak százszámra áldozott ökröket és kisebb testméretű állatokat, próbára téve ezáltal katonái gyomrának befogadóképességét borból és húsból egyaránt. (Megbirkóztak a feladattal.) A császárok kiugróan magas mutatói mellett lényegesen kisebb léptékben zajlottak áldozatbemutatások a birodalom minden pontján, önkormányzati szinten és a magánvallásosságban egyaránt.
A késő császárkor kereszténnyé lett uralkodóinak sokszori nekifutásra végül sikerült betiltani az állatáldozatot, mint vérlázító, pogány reminiszcenciát. A hószínű marhák népének fajtamaradéka végre fellélegezhetett.
Budai Balogh Tibor
