Hírlevél feliratkozás


Leiratkozom
A csillaggal (*) jelölt mezők kitöltése kötelező.
1/2

allatcsontok

 

Az elmúlt évtizedben a leletmentések üteme felgyorsult, így annak a lehetősége is megnőtt, hogy több szempontból is megvizsgáljuk a római kori aquincumi emberek állatokhoz való viszonyát.

A római társadalom a provinciákban összetett, hierarchikus és sokféle etnikumú volt, ezt tükrözik az állatcsontok, a belőlük készült eszközök és ékszerek is. Az állatfajok arányát és a levágásuk módjait megvizsgálva megállapítható, hogy az Aquincum területén elhelyezkedő falvakban a helyi romanizált kelta lakosság az állatokat oda bevitte, hogy azokat a helyi hagyományok szerint ott öljék le, vágják le és dolgozzák fel. Ezzel szemben a városlakók egy központosított húsfeldolgozó rendszert használtak, amelyben az állatokat a lakott területektől távol ölték le, a húsfeldolgozást és a további darabolást pedig hentesek végezték, hogy aztán a húst a város macellumában, a húspiacon értékesítsék.

Míg a hús és a bőr legfőképpen házi állatokból (közel 99%) származott, a fogyasztásra szánt marha-, birka-, kecske-, disznó- és csirkehús aránya a különféle etnikai csoportoknál más és más volt. Ez valószínűleg az étkezési szokásokkal volt összefüggésben. Így lehetséges, hogy Aquincumban a disznócsont-maradványok aránya általában kisebb, mint a Római Birodalom más városaiban ugyanezen időszakban. Lehetséges, hogy ez azzal állt összefüggésben, hogy sok katona jött Aquincumba a keleti provinciákból, ahol disznófogyasztási tilalom lehetett. A háziállatok között szerepelt még a kutya, macska, nyúl, ló, szamár, öszvér, házityúk és liba. Halat, főként pontyféléket, is ettek, bár ezek halászatból is származhattak.

A szegényebb társadalmi rétegek valószínűleg kevesebb húst fogyasztottak. A munkára fogható korukat követően az idősebb állatokat a piacra vitték, ott levágták őket, húsukat pedig értékesítették. A gazdagabb vevők megengedhették maguknak a borjú-, bárány- és malachúst – sőt az osztrigát és a madárnyelvet is.

Kutyát és lovat nem ettek. Kisméretű, görbelábú ölebeket és farkaskutya méretű vadász- és őrkutyákat tenyésztettek. Csontjaik a római városokban elszórva voltak találhatók. A megrágott csontok hiánya viszont azt jelzi, hogy a városokban nem kóborolhattak szabadon. Ezzel szemben az őslakók falvaiban szabadon turkálhattak a háztartási hulladékban. Lócsontokat ritkán találunk a városokban, bár ezeket rendszeresen használhatták eszközként illetve ékszerként. A ló a katonatisztek magas rangot kifejező állata volt. Öszvér- és szamárcsontokat is találhatunk a katonai építmények és villa gazdaságok hulladékgyűjtőiben, ahol fontos teherhordó állatok voltak. A csontokon található sérülésekből lehet arra következtetni, hogy igavonó állatként is használták őket.

Tehén, juh és kecske tejéből készült élelmiszereket bizonyára fogyasztottak. A gyapjú fontos másodlagos hasznosítása volt a juhnak, bár Aquincum környékén a gyapjútermékeket főként helyi felhasználásra készítették.

Más a helyzet az erődökben és az azok körül épült falvakban. A hús feldarabolása arra enged következtetni, hogy a katonák élelme az állandó gabona termékeken kívül, főleg télen, szárított és füstölt húsból állt. Vadállatokat, köztük szarvast, vaddisznót és halat az unalmas étrend változatosabbá tételére ettek.

A további kutatások szeretnének fényt deríteni az állatok húsának, igavonó erejének, kültakarójának, csontjának, a szárazvégtag csontok feldolgozásából készült enyv, és a szarvalt állatok esetében a szaru, hasznosítási módjaira. Tudni szeretnénk, hogy az állatok szerepe hogyan változott Aquincum 400 éve alatt, valamint, hogy a különféle népek hogyan használták őket.

A gyűjtemény kezelője: Biller Anna Zsófia