Hírlevél feliratkozás


Leiratkozom
A csillaggal (*) jelölt mezők kitöltése kötelező.
1/3

allatcsontok

 

Az elmúlt évtizedben a leletmentések üteme felgyorsult, így annak a lehetősége is megnőtt, hogy több szempontból is megvizsgáljuk a római kori aquincumi emberek állatokhoz való viszonyát.

 

Az elmúlt évtizedben a leletmentések üteme felgyorsult, így annak a lehetősége is megnőtt, hogy több szempontból is megvizsgáljuk a római kori aquincumi emberek állatokhoz való viszonyát. A római társadalom a provinciákban összetett, hierarchikus és sokféle etnikumú volt, ezt tükrözik az állatcsontok, a belőlük készült eszközök és ékszerek is. Az állatfajok arányát és a levágásuk módjait megvizsgálva megállapíthatjuk, hogy az Aquincum területén elhelyezkedő falvakban a helyi romanizált kelta lakosság az állatokat a falvakba bevitte, hogy azokat a helyi hagyományok szerint ott öljék le, vágják le és dolgozzák fel. Ezzel szemben a városlakók egy központosított húsfeldolgozó rendszert használtak, amelyben az állatokat a lakott területektől távol ölték le, a húsfeldolgozást és a további darabolást pedig hentesek végezték, hogy aztán a húst a város macellumában, a húspiacon értékesítsék.

Míg a hús és a bőr legfőképpen házi állatokból (közel 99%) származott, a fogyasztásra szánt marha-, birka-, kecske-, disznó- és csirkehús aránya a különféle etnikai csoportoknál más és más volt. Ez valószínűleg az étkezési szokásokkal volt összefüggésben. Így lehetséges, hogy Aquincumban a disznócsont-maradványok aránya általában kisebb, mint ahogy azt várnák a Római Birodalom más városaiban ugyanezen időszakban. Lehetséges, hogy ez azzal állt összefüggésben, hogy sok katona jött Aquincumba a keleti provinciákból, ahol disznófogyasztási tilalom lehetett. A háziállatok között szerepelt még a kutya, macska, nyúl, ló, szamár, öszvér, csirke és liba. Halat, főként pontyféléket, is ettek, bár ezek halászatból is származhattak.
A szegényebb társadalmi rétegek valószínűleg kevesebb húst ettek. A csontokból tudjuk, hogy az öregebb állatok húsát ették, amelyeket munkára fogható koruk után a piacra vittek levágni. A gazdagabb vevők megengedhették maguknak a borjú-, bárány- és malachúst – sőt az osztrigát és a madárnyelvet is.

Kutyát és lovat nem ettek. Kisméretű, görbelábú ölebeket és farkaskutya méretű vadász- és őrkutyákat tenyésztettek. Csontjaikat a római városokban elszórva találhatjuk. A megrágott csontok hiánya viszont azt jelzi, hogy a városokban nem kóborolhattak szabadon. Ezzel szemben az őslakók falvaiban szabadon turkálhattak a háztartási hulladékban. Lócsontokat ritkán találunk a városokban, bár ezeket rendszeresen használhatták eszközként illetve ékszerként. Tudjuk, hogy a ló a katonatisztek magas rangot kifejező állata volt. Öszvér- és szamárcsontot gyakran találhatunk a katonai építmények és villa gazdaságok hulladékgyűjtőiben, ahol fontos teherhordó állatok voltak.
A csontokon található sérülésekből tudjuk, hogy igavonó állatként is használták őket. Tehén, juh és kecske tejtermékeket bizonyára fogyasztottak. A gyapjú fontos másodlagos terméke volt a juhnak, bár Aquincum környékén a gyapjútermékeket főként helyi felhasználásra készítették.
Más a helyzet az erődökben és az azok körül épült falvakban. A hús feldarabolása arra enged következtetni, hogy a katonák élelme az állandó gabona termékeken kívül, főleg télen, szárított és füstölt húsból állt. Vadállatokat, köztük szarvast, vaddisznót és halat az unalmas étrend változatosabbá tételére ettek.

A további kutatások szeretnének fényt deríteni az állatok húsának és igavonó erejének, illetve bőrének, izomerejének, csontjának és szarvának hasznára, ragasztóanyagként való hasznosítására. Tudni szeretnénk, hogy az állatok szerepe hogyan változott Aquincum 400 éve alatt, valamint, hogy a különféle népek hogyan használták őket.

Alice M. Choyke