Tersorium, rekonstrukció

Így töröltek ők.
Utazás antik ánuszok körül

Heltai Jenő, a híres író, költő és dramaturg egy újságírói körkérdésre, miszerint a földgolyó mely szegletében és a történelem mely korszakában élne a legszívesebben, mély őszinteséggel így válaszolt: „itt és most – ha lehetne.” Többségünk alighanem ugyancsak a saját korszaka mellett törne lándzsát, már csak kalandvágyból is. Jelen sorok írója sem kivétel a fenti tétel alól, és ha olykor az a méltatlan vád éri, hogy túlontúl vágyik vissza a bús, antik időkbe, kerekperec kijelenti: csak olyan korban hajlandó élni, amely már ismeri a fogselymet és a vécépapírt. (Ami, valljuk be, lényegesen leszűkíti az emberiség történetének számításba vehető időszakait.)

Az alábbiakban kevésbé finnyás, időutazásra kész olvasóink kedvéért –akiket az sem zavar, ha egy nyilvános illemhely színvonala a „Trainspotting” hírhedt vécéjelenetében látottakat sem üti meg – röviden áttekintjük, hogy milyen lehetőségekkel számolhatnak egy római kori kiruccanás alkalmával, mondjuk egy szimpla fenéktörlés esetén.

Széles körben ismert tény, hogy a rómaiak minden szempontból nagyszerű fürdőkomplexumokat építettek. A hétköznapokon arról talán már kevesebb szó esik, hogy műszaki téren a nyilvános vécék sem maradtak el a thermák és balneumok mögött. Azt viszont egészen kevesen tudják, hogy ha a rómaiakat meglepte a szükség, nem szívesen tartották vissza mindazt, ami kikívánkozott, még az első latrináig sem szívesen gyötörték magukat. Verejtékező homlokkal és borsódzó háttal, viszont arcizmuk minimális rángása nélkül bármikor, bárhol késznek mutatkoztak a lekuporodásra. És ne higgyük, hogy ez csak az alsóbb, tanulatlan néprétegekre jellemző magatartás volt. A rossz szokás mögött nyilvánvaló módon neveltetési hiba húzódott meg, amely ellen a jogalkotók sem léptek fel kellő eréllyel. Ráadásul a piszkolók – lévén egyazon grafomániás társadalom tagjai – egy–egy nevezetesebb megkönnyebbülésüknek szívesen állítottak emléket falfirkák formájában az „XY itt egy jót ****t” alapmondat értelemszerű egyénítése révén. Tették mindezt a háztulajdonosok legnagyobb bánatára, akiknek azontúl, hogy frissen színezett házaik falát rútul összefirkálták, kellemetlen kötelességük volt portájuk előtt fenntartani településük köztisztasági előírásait, magyarán naphosszat takaríthattak neveletlen polgártársaik után. A római kori köztisztasági harc minden részletében izgalmas téma, most azonban fordítsuk figyelmünket pusztán arra a kérdésre, hogy miképpen tisztálkodtak a házfalak tövében alantas célból görnyedező népek. A válasz egyszerű: ad hoc székelés alkalmával ad hoc módozatokat követtek. Vagyis azzal tisztálkodtak, ami éppen a kezük ügyébe akadt. Lapulevél, fűcsomó, rosszabb esetben kavicsok, ágak szolgálták e nemtelen, ám praktikus célt.

A latrinákban bezzeg egészen más volt a helyzet! Nem kellett kucorogni mohás és más, eléggé elhasznált falak tövében, hanem kényelmesen lehetett ücsörögni a fából ácsolt (jobb helyeken márványból faragott) ülőkéken. Minthogy válaszfalak nem tagolták az ily módon nem is létező fülkéket, a latrinák gyakorlati hasznuk mellett a social network helyszínei is voltak. Egyszóval, nemcsak kényelemben, de jó társaságban lehetett múlatni az amúgy is rohanó időt. Az efféle chat-szobákban a fenéktisztítás rendszeresített eszközéül a tersorium, más néven a xylospongium szolgált. Ez tulajdonképpen nem más, mint egy fapálcára rögzített tengeri szivacs, amelyet használat után jobb esetben folyó víz alatt, rosszabb esetben egy tárolóedényben álló, és mind gyanúsabb, aggasztóan barna színt öltő ecetes vagy sósvizes trutyiban öblítettek ki a következő felhasználó nagyobb kényelmére. A módszer nemcsak első olvasásra tűnik gusztustalannak: tényleg az. De ha szembe is megy korunk minden higiéniai alapszabályával, legalább baktériumfertőzéstől nem kellett tartani. Persze, kizárólag azért nem, mert a baktériumok felfedezésére majd csak a Kr. u. 19. század során kerül sor. (Amiképpen a vécépapír sikeres bevezetésére is, bár a két jelenség között nincs szorosabb összefüggés.) A baktériumok nem ismerete természetesen nem óvott meg a fertőzésektől, csak az előzetes aggodalmaskodás alól mentesített.

A tersoriumról érdekességként annyit még mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy a hadseregben a legkisebb, nyolc főt számláló katonai egység (contubernium=”sátorpajtásság”) tagjai kénytelenek voltak egyetlen fenéktörlő szivacson osztozni. A közös szivacshasználat formálta a jellemet, és edzette a csapatszellemet. Mit lehet ehhez hozzáfűzni? A hadsereg nem ragozta túl a csapatépítő tréning módszertanát, az biztos.

A fenéktörlés másik standard eszköze az ovális vagy kerek formájú, törésfelületén lekerekített kerámiadarab volt. A rómaiak által is alkalmazott eszköz eredeti neve pessos, ami kavicsot jelent, és a görögök fenéktörlési szokásának emlékét őrzi. Egyes klasszikafilológusok Aristophanés „A béke” című vígjátékának egyik utalása alapján még egy idevágó antik közmondást is rekonstruáltak, miszerint: „Három kavics elég a s***törléshez”. E közmondás valódiságára senki ne vegyen mérget, amiképpen a három kavicsos aranyszabályra sem. A szükséges kavicsok számát esete válogatta. Az viszont kétségkívül igaz, hogy a valódi kavicsok után a kerámiapessos a fürdőszobai higiénia eggyel magasabb fokát jelentette. Ugyanakkor hosszas használata, amint arra történészi vénával megáldott proktológusaink rámutattak, lokális irritációhoz, bőr- vagy nyálkahártya sérüléshez, rosszabb esetben aranyér–komplikációkhoz vezethetett. Az anális traumák kialakulásáért a nem tökéletesen lekerekített törésfelületek okolhatók. Ami azonban rossz az egyik embernek, az jó a másiknak: e törésfelületekben őrződnek meg ugyanis mikroszkópikus méretben a megszilárdult, mineralizálódott féceszdarabkák, amelyek egyértelmű utalást tesznek a kerámiadarabok eredeti funkciójára. Egyúttal bizonyítják a törött kerámiaedények akár többszöri, szorgos újrahasznosítását. Athénban például találtak olyan bélsárral szennyezett kerámiatöredékeket, amelyeken híres politikusok neve állt [Miltiadés, Themistoklés (számos darabon ugyanazzal a kézírással!), Periklés s a többi]. Itt nyilvánvalóan a híres–hírhedt cserépszavazások után visszamaradt „szavazócédulák”, az ostrakonok lényegültek át fenéktörlő koronggá. Persze, mindenki politikai meggyőződése szerint választhatta ki, hogy kinek a neve álljon a „kavicsán”. Az efféle, mély szimbolikájú véleménynyilvánítás a mi világunkban sem ismeretlen. Nápolyban például a helyi futballcsapat legnagyobb riválisainak, főleg észak–itáliai kluboknak a címerével ellátott vécépapírt árulnak. (Viszik is, mint a cukrot.) De ezek csak emberi gyöngeségek.

A téma tudományos vetületéhez visszatérve: csak egy gyors mikroszkópos vizsgálat szükséges ahhoz, hogy a múzeumok játékzseton–gyűjteményéről egy korábban nem ismert tárgycsoportot lehessen leválasztani: a fenéktörlő „kavicsokét”. (Tudniillik ezt megelőzően minden kerámiakorong játékzsetonként került be a leltárkönyvekbe és a kiállítási tárlókba.) A mikroszkópos vizsgálatot megelőzően pedig – főként ásatáson – tanácsos kesztyűvel fogdosni minden kerámiakorongot. Mert sohasem lehet tudni, melyik miféle célt szolgált fénykorában.

Írta: Budai Balogh Tibor régész, főosztályvezető, Ókortörténeti Főosztály
Fotó: Szilágyi Nóra