Hírlevél feliratkozás


Leiratkozom
A csillaggal (*) jelölt mezők kitöltése kötelező.
1/6

„A víz a legjobb”

Zseniális találmányok – Innovatív ötletek: Epizódok az ókori technika történetéből c. virtuális kiállításunk hatodik részében, március 22-én, a Víz Világnapja alkalmából a római vízvezetékek nyomába eredünk.

„A víz a legjobb”

Ezekkel a szavakkal kezdődik Pindarosz első olümpiai ódája a Kr. e. 5. századból. A víz az ókor emberének is nélkülözhetetlen volt, a tiszta víz fontos és megbecsült érték. „A víz ugyanis felettébb szükséges mind az élethez, mind az élvezetekhez, mind a mindennapi használatra.” ahogy írta Vitruvius a Kr. e. 1. század második felében Tíz könyv az építészetről című munkájában (8, 1, 1, ford. Gulyás Dénes). Ha egy településen nem volt tiszta, jó minőségű ivóvíz, azt oda kellett vezetni. Az ókori technikai tudás, a találmányok, a műszaki számítások egyik legfőbb gyakorlati alkalmazási területe éppen ezért a vízvezetés, vízemelés, vízelosztás kivitelezése volt. A rómaiak különösen büszkék voltak vízvezetékeikre. Nem véletlen, hogy Frontinus, aki az 1.-2. század fordulóján a Róma városi vízvezetékek felügyelője volt, ezt fontosabbnak tartotta, az emberek bármely korábbi alkotásánál. „E nélkülözhetetlen építményeket, amelyek oly nagy mennyiségű vizet szállítanak, hasonlítsd össze – ha van hozzá kedved – a minden hasznot nélkülöző piramisokkal, vagy a görögök bármely csodálatot keltő, de teljesen szükségtelen remekművével …” (Sextus Julius Frontinus, De aquaeductu Urbis Romae, 16 ford. Póczy K.)

A Segoviai vízvezeték (fotó: Bernard Gagnon, en.wikipedia.org)

Fény az alagút végén

Bár a mai ember számára az ókori vízvezetéket a pilléres alépítményű vízvezeték hidak jelentik, a valóságban a vízvezetékek többsége föld alatti alagút volt. Ezek megépítése azonban nem kevesebb technikai jártasságot és a kivitelezők részéről pontos munkát kívánt, ami a kortársak elismerését is méltán kiváltotta.

Jeruzsálemben Kr. e. 700 körül építettek vízvezetéket, amelyről az Ószövetség is több helyen megemlékezik. „És Ezékiás volt az, aki betömé a Gihon vizeinek felső forrását, és Dávid városának napnyugat felől való részén vezeté lefelé” (2 Krón. 32, 30 ford. Károli Gáspár). Az alagutat a két végéről kezdték ásni, a munka sikeres elvégzéséről az áttörés pontján feliratot véstek a sziklába.

Az első, név szerint ismert vízvezeték építő „mérnök” Eupalinosz volt, aki a Kr. e. 6. században Szamosz szigetén Polükratész türannosz megbízásából fúratott vízvezeték alagutat egy hegyen keresztül, ami az ókori technikai tudás bravúrja volt. Az építkezésről – mint egész Hellasz egyik legnagyszerűbb alkotásáról – Hérodotosz írt, és ő hagyta ránk a munkát tervező szakember nevét is.

A római föld alatti vízvezetékeket általában kőből vagy téglából építették. Az építési gödör aljára törtkőből alapozást készítettek, amit homokkal, sóderrel fedtek. Erre falazták a vízvezeték oldalait. A vízvezeték alját habarccsal borították, a falat és a padlót habarcsból és porrá tört téglából kevert, finoman elsimított réteggel, terrazzóval burkolták. Végül a vízvezeték csatorna tetejére boltozatot falaztak, vagy kő, illetve téglalapokkal fedték le azt. A leghosszabb, csaknem teljes hosszán föld alatti vízvezeték az Eifel-vízvezeték volt, ami 100 km távolságból szállította az ókori Colonia Claudia Ara Agrippiensium, azaz a mai Köln városába a vizet.

A soproni vízvezeték metszete (Stornó Miksa rajza nyomán rajzolta Lajtos Tamás)

„S ha valaki gondosabban számba veszi a közhasználatra, fürdőkbe, halastavakba, csatornákba, lakóházakba, kertekbe és környékbeli nyaralókba áradó vízmennyiséget, a vízvezeték hosszát, a megépített boltív-sorokat, az átfúrt hegyeket, a feltöltött völgyeket: annak be kell vallania, hogy az egész földkerekségen nem volt még ennél csodálatosabb.”

(Plinius Természetrajz, 36, 121-123, ford. Maróti E.)

Az ókori vízvezetékek általában gravitációs alapon működtek, azaz egy magasan fekvő forrástól vagy forráscsoporttól vezettek enyhe lejtéssel az alacsonyabban fekvő felhasználási helyre. Voltak közlekedőedények elvén működő, zárt rendszerű nyomóvezetékek is, ezeket azonban csak szükség esetén, például mély völgyek áthidalásánál alkalmazták, illetve a településen belüli elosztóhálózatban.

 Pilléres alépítményű vízvezeték hidakat, azaz aquaeductust két esetben építettek. Vagy ott, ahol mély völgyet kellett áthidalni (például ilyen a híres Pont du Gard), vagy ott, ahol sík vidéken érkezett a víz a városba, így a vízelosztáshoz szükséges magasság tartása miatt pillérekre kellett emelni a víz csatornáját. Ilyenek voltak a Rómába bevezető aquaeductusok, vagy a híres segoviai vízvezeték, sőt ugyan sokkal szerényebb mértékben, de az aquincumi vízvezeték is.

A Pont du Gard (fotó: Kis Pál)

Az aquincumi vízvezeték

 A vizekben bővelkedő Aquincum területén a rómaiak kedvező helyzetben voltak, a várostól csekély távolságra jó minőségű források fakadtak, amelyek vizét a legio táborába, a polgár- és a katonavárosba elvezethették. A vízellátásban a legfontosabb szerepet a mai Római Strandfürdőn fakadó források játszották, innen indult az az észak-déli irányú vízvezeték, amelynek maradványai a Római sétányon és a Szentendrei út mentén ma is láthatók.

Az aquincumi vízvezeték rekonstruált szakasza és a fennmaradt vízkőtömbök (fotó: Komjáthy Péter)

Az ásatások tanúsága szerint a mai strand medencéinek helyén legalább 15 vagy 16 fából épített kútház volt, amelyekben kerámia forrásfoglalaton fogták fel a felszökő vizet. A forrásfoglalatok tetején kis ülepítő medencék voltak, ezekből földfelszínen futó csatornába folyt tovább a víz. Az egyes kútházakból kivezető csatornák egy fő gyűjtőcsatornába vezettek. A kútházaknak azonban nemcsak technikai szerepük volt. A rómaiak a tiszta vizet vallásos tisztelettel vették körül, ezért a források foglalata mellett isteneiknek oltárokat állítottak, a kútházakba, a források torkolatába pedig áldozati ajándékképen pénzt, értéktárgyakat, istenszobrokat dobtak. A forráskörzetben feltételezhetően két templom is állt, valamint egy kórházként vagy vendégfogadóként használt harmadik épület is.

A Római Strandfürdőn feltárt kútházakat eredeti és rekonstruált tárgyak felhasználásával bemutató enteriőr a Zseniális találmányok – Innovatív ötletek című kiállításon (fotó: Szilágyi Nóra)

A Római Strandfürdőn lévő forrásfoglalatoktól földfelszíni gyűjtőcsatorna vezette a vizet déli irányba. Valószínűleg a mai Római Kemping területén a víz ülepítő medencébe folyt, amelyben némileg fel is duzzaszthatták. Ebből a medencéből táplálták be a vízvezetékbe. A vízvezeték enyhe, 107 m tengerszint feletti magasságon lévő dombról indult, ezután 104 m körüli talajszinten három méter magas, pilléres alépítményű vízvezetékhídként folytatódott, sőt csaknem teljes hosszán ilyen magas vezeték lehetett. A pillérek a sok helyen mocsaras vizenyős altalajba ásott alapozáson álltak, egymástól 3 m távolágra. Az aquaeductus – hasonlóan a rómaiak többi vízvezetékéhez– valószínűleg kőlapokkal lefedett, gravitációs vízvezeték volt, és enyhe 0,9‰ lejtéssel haladt nyílegyenesen a mai Flórián tér helyén álló legiotáborig.

Az aquincumi észak-déli vízvezeték első szakaszáról készített animációs film (készítette: Fodor Zsolt)

A polgárváros városfalát a vízvezeték az északi városkaputól nyugatra keresztezte, majd keresztülhaladt a település közepén és a déli városkapu mellett lépett ki abból. A 3. században mindkét oldalán 2,5 – 3 m széles sikátor húzódott, melynek másik oldalát a környező épületek hátsó fala alkotta. A vízvezetéken három helyen, a forum északi oldalán, a kelet-nyugati főutca vonalában és a város déli részében a nyugati városrész fürdője előtt vezető utcán voltak átjárók. Bár a vízvezeték elsősorban a katonai tábor vízellátását szolgálta, ebben az időben már a polgárvárosi fürdők, közkutak és esetleg magánházak felé is elvezették róla a vizet.

 

A vízvezeték maradványai és a mögöttük húzódó boltsor hátsó fala, valamint a vízvezeték leágazások kő falazatai (fotó: Komjáthy Péter)

A vízvezeték ma látható utolsó maradványa az ún. Mária-kő. Ez a vízvezetékről elfolyt vízből és az esővízből évszázadok alatt képződött hatalmas vízkőtömbök egyike. Nevét arról a Mária kegyképről kapta, amelyet 1811-ben egy nagy dunai árvíz alkalmával sodortak magukkal a hullámok, és amit Bauer Jakab óbudai kőfaragó mester kihalászott és a felszínen látható hatalmas kőtömbre akasztott. Az ókorban a vízvezeték ennél tovább tartott. A kutatásban egy ideig elterjedt az az elképzelés, miszerint a Nagyszombat utcai katonai amfiteátrumig vezetett és hossza akár 4,9 km is lehetett. Ezt sem a régészeti adatok nem erősítik meg, sem a rómaiak vízvezeték építési szokásai nem támasztják alá. Valószínűbb, hogy a vízvezeték a katonai tábor északi faláig vagy annak előteréig tartott és ott egy nagy víztartályban („víztoronyban”) végződött, ahonnan már a belső elosztóhálózat jutatta el a vizet a felhasználókhoz. Így az aquincumi vízvezeték feltételezhető hossza mai tudásunk szerint 3300 – 3400 m körül lehetett.

A Mária-kő (fotó: Komjáthy Péter)

Írta: Dr. Fényes Gabriella

Virtuális kiállításunk előző részei ide kattintva érhetők el.